Egy újabb lehúzott bőr a Star Wars univerzum világáról, egy leutánzott Battlefield vagy egy ütős kis játék George Lucas csapatától? A kérdés már csak azért is lényeges, mert mielőtt az ember fejest ugrik egy játékba, szeretné tudni mire is számítson. Azt már megszokhattuk, hogy a Lucasarts nem ad ki teljesen gagyi játékokat a kezéből, így hát, ha más nem, reggelire jó kis gémet kapunk. A Battlefront ötlete nyilvánvalóan a Battlefield 1942 nevű nagysikerű FPS után született meg és erről nemcsak a neve árulkodik, hanem az egész gameplay. Az alapötlet tehát, hogy játsszuk le a klónháborúkat, a civilháborúkat és birodalmi csatákat a résztvevők oldalán, de most nem a Jedikkel, hanem az egyszerű szárazföldi egységekkel, amolyan Battlefield módra.

A menüben négyféle játékmód közül választhatunk: az elsőben a klónok háborúit nyomhatjuk le, a másodikban a galaktikus polgárháborút, míg a harmadikban csak úgy, kedvünkre csatározgathatunk elfoglalva a bolygókat (Hoth, Yavin4, Endor, Naboo és még jó pár ismerős helyen megfordulunk majd). A negyedik játékmódban instant akciót kezdhetünk, minden komolyabb tét nélkül. Mint azt már említettem, Jedi-ként nem játszhatunk, viszont a pályákon néha Darth Vader és egy-két híresebb Jedi mester is megfordul köreinkben, természetesen a gép irányításában. Ők ugyan halhatatlanok (illetve tudásunkhoz mérten sebezhetetlenek ), de nem kell tőlük félni. Nemegyszer előfordul, hogy egy sima gyalogos trooper több embert mészárol le az ütközet alatt, mint a jó öreg mesterünk. Itt el is érkeztünk a leggyengébb láncszemhez, mely történetesen a játékba épített, kifejezetten ramaty MI. Habár az ellenség szeret bukfencekkel kitérni a lövések elől, nem igazán összehangoltak a támadásaik és ez ugyanígy a saját egységeinket is jellemzi.

Egyszerre kb. 30-40 ember van a csatatéren, elhalálozás esetén a kijelölt bázisponton éledhetünk újra (respawn). Ilyenkor választhatunk, hogy milyen egységgel akarunk újraéledni, rifle assault, launcher, sniper és hasonló alapfigurák közül szemezgethetünk. Általában olyan 150-200 közötti katonával indul a harc és két módon vihetjük győzelemre csapatunkat: 1., Likvidáljuk a konkurenciát (felül a két szám a képernyőn a megmaradt egységek számát jelenti). 2., Minden bázispontot elfoglalunk (ekkor ugye az ellen nem tud hova respawn-olni) és visszaszámlálás kezdődik, mely idő alatt ha a kint lévő egységek nem tudnak legalább egy bázist visszaszerezni, akkor VICTORY felirattal nyugtázza a gép komoly szaktudásunkat. Ennek ellentettjeként, ha éppen minket gyalultak földbe, egy kedves DEFEAT szócskát kapunk az arcunkba.

Nagyot dob a játék hangulatán, hogy sok vezethető jármű akad és minden oldalon a legismertebb gépek sorakoznak fel. A hatalmas birodalmi lépegető a Hoth jeges tájain, az AT-ST lépegető, X-Wing, droid romboló és még sok szépséges masinéria és repülő. Szintén jó ötlet, hogy egy gombnyomással tudunk váltani FPS és TPS nézet között, míg az irányítás és a célzás mindkét variációban egyformán könnyű.

A fegyverek nem valami változatosak: mindenkinél van egy lézerstukker, egy speciális fegyver, ami csak rá jellemző és pár gránát. Kicsit gagyi, hogy a lézerfegyver pár sorozat után, amolyan újratölt effekt-szerűen leereszkedik a kezünkben, mialatt simán beszedhetünk pár energianyalábot az ellenséges fegyverektől. Csak legalább ne számolná töltényenként és táranként a bal felső sarokban a muníciót a progi! Egy sima energiasáv elég lett volna, ami folyamatosan csökken, és ha nem tüzelünk, akkor töltődik. Mint az manapság oly népszerű, vannak a pályákon speciális lőállások, hatalmas, lerombolható lézerágyúkkal - s bár ez eléggé sablonos lehet, legalább beleillik az összképbe.

A játék single és multi részt egyaránt tartalmaz, ám a kettő alig tér el egymástól. Single módban ugyanis semmilyen követendő, előre megadott storyline nincs, mindössze a két sereg megütközik akár a multiban, csak az élő játékosok helyett botok ellen. Persze kisebb videóbejátszásokkal dobtak a single részen, de még így is zavaró összevissza ugrálni a trilógiában, egyik harctérről a másikra. Bár ez a másik oldalról nézve csak jó, hiszen a nagy fanok egy játékban élvezhetik az összes rész háborús megmozdulásait.

A grafikáról annyit, hogy a Pandemic Studio által készített motor hajtja a gépezetet és nagyon jó munkát végeztek a srácok, hiszen egy igen szép külsőt tud berregtetni. Bár a képernyőt elmosó Motion Blur effekt alapból be van kapcsolva, sokak számára zavaró lehet. Noha, kissé mesés környezetet eredményez, mégis nagyon élethűvé varázsolja a játékot, de ha valakinek ez nem jön be, nyugodt szívvel kapcsolja ki, mert egy idő után már zavaró is lehet. A karaktereket jól összerakták, csak annyira részletesen kidolgozottak, hogy egy kellemes szépérzetünk legyen tőle, de ne kelljen ötödik generációs, neuronhálózatra épült számítógép a játszhatósághoz.

A hangok nagyon ütősek lettek, igazi élmény ahogy elhúz feletted egy X-szárnyú, vagy ahogy a lézer hasítja a levegőt. A robbanások és speciális effektek tömkelege, közben a füledben csilingelő, jól ismert dallam... csak úgy pumpálódik az adrenalin benned.

Aki egy kicsit is kedveli a csillagok háborúja mítoszt, élvezettel fog rohangálni a változatos helyszíneken, az ismerős egységek között, teli vigyorral figyelve amint droid hadseregünk elnáspángol 150 JarJar Binkset, vagy sűrűn anyázva, amikor lépegetőnk sarkát szó szerint hátrakötik a lázadók siklói. Sajnos az egyszeri játékidő elég kevéske, a Single részt maximum két nap alatt végig lehet zúzni, még úgy is, hogy csak vacsi előtt játszunk egy keveset. Sajnos, utána már nem sok motivációnk marad újra kezdeni, egyedül a multiplayer mód növeli az élettartamát, de még így is hamar elunható. Két-három óra aktív game után már kezd frusztrálóvá és monotonná válni a játékmenet.

Mindent összevetve kellemes játékot kaptunk, amiben vannak ugyan hiányosságok, de mégis jól lehet vele agyonütni az időt, ami azért nem hátrány. Nem egy etalon, de rajongóknak kötelező beszerezni!